A gödöllői kastély Barokk Színháza, szombat 10 óra. Fotósok hada szállja meg a lépcsőkké átalakított színpaddal szembeni dobogót, hogy a „családi fényképet”, amikor az Európai Unió külügyi tanácsának meghívottjai széles mosollyal néznek majd az objektívekbe, minél előnyösebb szögből tudják megörökíteni.
A különféle országokból érkezett stábok közt néma, de határozott harc folyik a legjobb helyekért: stratégiailag elhelyezett táskákkal, kabátokkal lefoglalt székekkel folyik a „háború”, hogy aztán a „frontvonalak” megmerevedése után feszülten pislogjanak a kastély maradéka felé nyíló folyosóra. Hiába: hamar kiderül, hogy a tárgyalások elhúzódnak.
A kezdeti izgatottság fokozatosan elül, és helyét átveszi az unalom. Lassan megindulnak a mindenféle nyelven folyó beszélgetések. Bár amennyire látom, ha van a saját stábjukból valaki, akkor szinte csak azzal, ha pedig nincs, akkor is lehetőleg azonos nyelvterületről érkezővel állnak le társalogni. De azért van némi keveredés. Sőt, ahogy az idő halad, mintha egyre inkább jellemző lenne. Az „érdekérvényesítés” ideje után most egy picit lebomlanak a határok fotós és fotós között, és ebben úgy tűnik, egyre kevésbé jelentenek problémát a nemzeti, nyelvi különbségek. Egy ilyen furcsa pár külön feltűnik nekem: élénken gesztikulálva, valamilyen bábeli habaréknyelven próbálnak megértetni egymással valamit, és közben élénken mosolyognak.
Aztán végigcikázik a hír, hogy „elindultak!”, és mindenki visszaáll a helyére. A politikusok kisebb-nagyobb csoportokban érkeznek a terembe. Alatta beszélgetnek. És a száraz diplomatavigyorok helyett, amikre számítok, többüknél mintha nagyon is ismerős mosolyokat látnék.
 

Szerző: Márton Balázs

Fotó: Kovács András