Az Európa Nap debreceni programjáról kell egy tudósítás. Rendben. Május 7., irány a Baltazár Dezső tér. Ekkor még nem számítottam rá, hogy egy zsák ajándékkal térek haza. Lassan meg kellene szoknom, hogy az EU-elnökség rendezvényeire utazótáskával kell menni.
Amikor kiértem a debreceni MODEM melletti térre, kissé megijedtem. A pillanatkép a következő volt: szórólapokat, lufikat az égbe repítő szél, könnyed zene, kevés ember, lelkes szervezők. A rendezvény lényege az volt, hogy szórakoztatva tájékoztassák a kilátogatókat az unióról. Kérdőíveket kellett kitölteni, cserébe pecséteket kaptunk, ha betelt a „pecsétes lap”, ajándékokra lehetett váltani, amelyek értéke a pecsétek számával egyenes arányban nőtt.
Rendíthetetlenül kezdtem tehát karikázgatni, némi segítséget alkalomadtán kértem a rendezőktől. Meglett az első ajándékom, egy kézmelegítő. Jól fog jönni a hideg, hosszú téli estéken, amikor a FESZ-es cikkeimet fogom újra és újra olvasgatni. Nem elégedtem meg viszont ennyivel, a főnyereményre pályáztam. A már untig emlegetett „pecsétes lapot” egy ládikába kellett dobni. Ebből sorsoltak, óránként.
Délután háromkor eljött az én időm. Amikor a főszervező belenyúlt a dobozba, tudtam, hogy jelenésem lesz. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a maréknyi ember közül akkor még kevesen hámozták át magukat a teszteken, szóval az is lehet, hogy az én papírom volt az egyetlen a dobozban, de sebaj, ez a lényegen nem változtat. Kézfogás, fotó, széles, ugyanakkor cinkos mosoly, főleg azért mert akkor a helyszínen már majdnem mindenki tudta, hogy újságírói-mivoltomban vagyok jelen. Bunda-gyanú. Ajándéktáska, melyet már a helyszínen szemrevételeztem: baseball-sapka, természetesen EU-s emblémával. Már van belőle három, jut a szomszédnak is. Tornazsák, egy egészségesebb Európáért. Cukorka a friss lehelet érdekében. Jegyzetfüzetek, amikre mindig szükség van, és egy könyv, melynek acíme: A természet kincsei Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyében…
A legnagyobb élményem ezen a délutánon azonban mégsem a dicsőség pillanata volt. Még csak nem is az a megható momentum, amikor egy kissrác telepecsételt lapját a szél kikapta a kezéből és a szökőkút felé sodorta, melyet a fiú hatalmas, akciófilmbe illő „neeeeee” kiáltással konstatált. Majd rávetődött a lapra, sikerrel. Az Európai Unió Régiók Bizottságának sátrához látogattam. Az ottani úr épp készségesen informált egy hölgyet a magyar elnökségről, gondoltam hát, sunyi módon letesztelem.
Ártatlan arccal mondtam neki, hogy januárban hallottam valamilyen programról, melynek keretein belül fiatal egyetemisták tudósíthatnak az elnökség eseményeiről. „Valamilyen Fiatal Európa Szerkesztőség…” – tettem hozzá bizonytalanul. „Hallott róla?”
És a válasz: határozott igen. „A Debreceni Egyetemről is bejutottak páran” – kaptam a plusz információt. Aztán persze lelepleztem magam, és egy jót nevettünk az egészen, mialatt kimondva, kimondatlanul tudtuk, hogy mindketten átmentünk az ellenőrzésen. Én tettem a dolgom, mert kérdeztem, ő pedig tette a dolgát, mert tájékozott, felkészült és készséges volt.
Ajándékoktól terhesen, diadalittasan, némi büszkeséggel tértem haza. Viszont lufi-állatkát nem kértem, amit most is bánok…
Szerző: Barna Péter
Kép: Dudás Szabolcs
